TÍZ RENDEZVÉNY – TÍZ ELŐADÁS – TENGERNYI TAPASZTALAT

Az elmúlt hónapok során, a Türr István Képző és Kutató Intézet meghívására „A jászberényi Faiskola utcai szegregátum komplex telep-programja” elnevezésű projekt, szakmai műhelymunka-sorozatának rendezvényein vettem részt. A tíz állomásos rendezvénysorozat, számomra rengeteg tanulsággal szolgált. Az előadások – többek közt – a folyamatosan krízisben élő családok helyzetéről, az esélyegyenlőség előremozdításáról és a romákat érintő diszkriminációról szóltak. A téma fontosságára és súlyára való tekintettel kötelességemnek éreztem minden egyes konferencián megjelenni. Sajnálatos (beszédes) módon a 14 jászberényi képviselő közül, rajtam kívül csak 1 gondolta hasonlóképp. 

 

A műhelymunka-sorozat, a legtöbb esetben beváltotta a reményeimet.

 

Egyik alkalommal, mikor az előadó, a cigány-magyar együttélés nehézségeit próbálta őszintén górcső alá venni, egy megjelent helyi cigány vezető maga jelentette ki, hogy az „ilyen milliárdos pályázatok semmit sem oldanak meg”, a helyi Roma Nemzetiségi Önkormányzat elnöke pedig nemes egyszerűséggel (a bajusza alatt mormogva) kivonult a teremből.

 

Egy következő előadás a nagyon beszédes és felettébb érdekesnek ígérkező „A romákat érintő diszkrimináció” címet viselte, mely nem szólt másról, minthogy a kirekesztő magyarok (bocsánat: nem romák) hátrányosan megkülönböztetik, diszkriminálják szegény, becsületes, dolgozni akaró romákat, s ha ők ilyet tapasztalnak, kinél és milyen módon kell feljelentést tenni. Sok egyéb témát is érintett az előadó, két fontos dologról azonban hallgatott. A pozitív diszkriminációról és az esetleges negatív diszkrimináció okairól, gyökereiről és azok megváltoztatásáról. És itt most nem a milliárdos felzárkóztató programokra gondolok.

 

Ez másik hatalmas érdeklődést kiváltó (összesen négyen voltunk) előadás arról szólt, hogy egy-egy ilyen program keretein belül hogyan próbálják integrálni a hátrányos helyzetű (többnyire cigány) embereket, családokat és hogyan próbálják őket lebeszélni az uzsorahitelek felvételéről, az illegális áramvételezésről vagy a drogok használatáról. Hogy hogyan igyekeznek rábírni őket arra, hogy tartsák rendbe lakókörnyezetüket vagy egyáltalán miként kellene tulajdonviszonyaikat jogtisztává tenni. Én azt vallom, hogy mindez mindenféle speciális pénzügyi támogatás (program vagy projekt) nélkül, következetes és felelősségteljes hozzáállással (egy erős önkormányzattal) megvalósítható lenne.

 

Szintén tanulságos előadást hallhattunk a Várunk Alapítvány elnökétől is. Az – egykor jászberényi székhelyű – alapítvány akkor került a látókörünkbe, mikor életre hívták a „neszűri mentor programot”. Az előadáson – többek közt – hallhattuk, hogy a szóban forgó projekt eredményeként 11, azaz tizenegy roma honfitársunk talált munkára. És mindez nem került többe, mint 55 millió (!) forintba. Arról sajnos nem esett szó, hogy azóta, közülük mennyien maradtak meg a munka világában.

 

A konferencia-sorozat, összességében – sajnos – megerősített abban, hogy a program nem szól másról, mint egy bizonyos társadalmi csoport helyzetbe hozásáról. Fogyaszthatóan, kifinomultan, rafináltan, de erről szól. Továbbra sem látok biztosítékot és garanciát arra, hogy nem lapátoljuk újra egy feneketlen kútba a pénzt…

 

(Budai Lóránt)